56. Fejezet

Sziasztok !
Ne haragudjatok, hogy csak most hozom a kövi részt, de külföldön voltam, és nem tudtam internetközelbe kerülni. Mivel elég régóta nem írtam nektek fejezetet, ezért most duplát kaptok.^^
Jó olvasást, Komizzatok, és Iratkozzatok fel tagnak! :)
(Komizni már azok is tudnak, akik nem regisztrált felhasználók az oldalon, szóval HAJRÁÁÁ. Sokat számít a véleményetek.)
pussz..x

*Amy szemszöge.* 

Ahogy vissza ért elindultunk, hogy felszálljunk a gépre, ami fogalmam sincs, hogy hová fog elvinni.
Nagyon féltem, de még is biztonságot adott az, hogy Harry itt van velem, és nem enged el.
Elfoglaltuk a helyünket, majd egy 10 perc múlva a pilóta megkezdte a felszállást. Egy nő jött oda hozzánk, hogy kapcsoljuk be a biztonsági övet.
Ahogy felszállt a gép, éreztem, hogy biztonságban vagyok. Harry vállára hajtottam a fejem, mire ő megsimogatta az arcom, és megfogta a kezem.
- Minden rendben lesz. - mondta. Erre én nem válaszoltam, még ahhoz is túl gyengének éreztem magam, hogy kinyissam a számat, és mondjak valamit. Hirtelen úgy éreztem, mintha a szemhéjamra 10-10 kg súly nehezedne, és görcsösen húzná lefelé. Engedtem a súlynak, és becsuktam a szemem. A következő emlékképem egy álom volt. Az az álom... Ismét egy hófehér teremben voltam Vele. Vele, akitől mindennél jobban félek, hiszen többször is bántalmazott testileg és lelkileg is egyaránt. Laza testtartásban állt tőlem úgy tíz méterre, majd lassan elindult felém. Én a földön feküdtem, és kezemmel-lábammal próbáltam hátrafelé kúszni, de hiába. Testem minden pontját égette a fájdalom, olyan érzés volt, mint akin átment egy úthenger. Észre vettem, hogy egy fényes tárgyat forgat a kezében, amiről valami sötétvörös anyag csöpög a hófehér padlóra. Szemét le nem vette rólam, tekintetével ölni lehetett volna, úgy nézett rám, mint aki hosszú ideje vár valamire, és most végre megkapja amit akart. Gyilkos pillantásokat vetett rám, szája közben mégis mosolyra állt. Mindvégig mosolygott rám, és egyre közelebb lépegetett hozzám, kezében a fényes tárgyat forgatva. Agyamban ösztönösen repkedtek a gondolatok hogyan védhetném meg az életemet, hiszen tudtam, ha nem cselekszem, meg fogok halni. Kezemmel és szememmel mindenfelé kutattam valami tárgyat keresve, amivel megvédhetném magam. Észre vettem, hogy körülöttem minden csupa vér. Hirtelen egy hatalmas adrenalin löket jött rám, és fejemben egy mondat kattogott: "Mentsd az életedet!" - Az adrenalinnak köszönhetően meg embereltem magam, és erőt vittem a végtagjaimba! A hatalmas fájdalommal nem törődve kúsztam hátrafelé, majd megjött az erő a lábamba is, és nagy nehezen sikerült felállnom. Görnyedt testtartásban hátráltam, egyre gyorsabban, és gyorsabban, de mind ez hiába, mert Ő egyre közelebb és közelebb ért hozzám. Hamar átszelte a köztünk lévő távolságot, majd egy erős ütést mért az oldalamra, én a következő pillanatban már a földön feküdtem. Az ütés mellé a fejem még a falba is bele csapódott, és éreztem, hogy erőteljesen kezd el lefolyni valami a tarkómon és a nyakamon. Egyre homályosabban láttam, már nem nagyon bírtam felfedezni a szoba túloldalán lévő tárgyakat. A fájdalom már kezdett elviselhetetlenné válni, egyre jobban lüktetett a fejem, és úgy éreztem leszakadnak a végtagjaim. Egyszerűen mozdulni nem bírtam.Ő fölém állt, és csak nézett mosolyogva, a még mindig a kezében lévő tárgyat forgatva a levegőben. Egy utolsó pillantást vetettem a terem másik szegletében lévő ajtóra, a kijáratra, amin valószínű már sosem lépek ki. Feladtam. Magam elé néztem, és motyogtam még valamit a semmibe, amit még magam sem értettem, és amin Edward elnevette magát. Hirtelen a nevemet hallottam kiáltozva, majd megjelent egy ismerős alak a kijáratnál.
- Neee! - kiáltotta, és elkezdett felénk rohanni.
Edward utoljára rám nézett, majd a kezében lévő tárgyat egy szempillantás alatt meglendítette, és egy hatalmas ütést mért vele a fejemre.
A következő emlékképem az, hogy a repülőn lévő székben ülök, patakokban folyik rólam a víz, sírok, remegek, és egy csomó ember áll fölöttem.
- Minden rendben kisasszony? - kérdezte középkorú egy férfi.
- Amy, jól vagy?? - kérdezte Harry aggódó arckifejezéssel.
- Kér egy kis vizet? - kérdezte egy fiatal nő.
- Igen, minden rendben. Mi történt? - kérdeztem Harry-t.
- Össze vissza rángatóztál, és kiabáltál... - magyarázta.
Megnyugtattam mindenkit, hogy minden rendben, majd amikor mindenki elment elmeséltem Harrynek az álmomat.
- Hidd el, ez csak egy rémálom! Ez nem fog megtörténni! Nem hagyom, hogy bántson! Ne sírj! - nyugtatgatott, ugyanis az arcomra megint sós könnycseppek vándoroltak.
Egy kis idő múlva Harry a kezembe nyomott egy csomagot.
- Menj, és öltözz át! Találsz benne tiszta ruhát, sapkát és napszemüveget is! Szükséged lesz rá. Siess! - utasított.
Mire átöltöztem a gépen, és vissza értem Harry is átöltözött farmerba, pulcsiba és tornacipőbe, felvette a sapkáját, és mellé egy napszemüveget.
"Tisztelt Utasaink! A gép 20 perc múlva leszáll! Kérjük helyezzék magukat kényelembe, és kapcsolják be biztonsági öveiket! Köszönjük!"
 Harry adott egy puszit, majd a gép leszállt, és az utasok elindultak a kijárat felé.
"Köszönjük, hogy minket választottak, további szép napot, viszlát!" - szólt a hangszóró.
Harry kifelé a telefonját nyomkodta, de a kezem nem engedte el. Közben utasított, hogy vegyem fel a sapkát és a napszemüveget.
- Halló? Igen. Nagyon köszönöm! Akkor 20 perc-fél óra és találkozunk! Oké, már alig várom! Szia! - mondta, majd letette.
- Ki volt az? - kérdeztem.
- Csak egy havert hívtam, hogy megérkeztünk, már egy 20 perce kiküldte elénk a sofőrt. - magyarázta Harry.
- De egyáltalán hol vagyunk? - kérdeztem.
- Majd meglátod! - mondta, és felvette ő is a napszemüveget.
Ahogy kiértünk arcomat megcsapta a forró, párás levegő. A reptér bejárata előtt masíroztunk, amikor odajött hozzánk valaki.
- Mr. Styles? - kérdezte.
- Igen?
- A kocsi önökre vár. - mondta az elegáns középkorú férfi, majd intett, hogy kövessük.
A reptér bejáratától egy kicsit távolabb parkolt egy fekete BMW x5-ös, és a sofőr kinyitotta az ajtót.
Egy utolsó pillantást vetettem a reptér bejárata fölé: Los Angeles International Airport.
Tehát LA-ben vagyunk. Azért volt ilyen ismerős a reptér. Ebben a városban születtem, itt nőttem fel, itt vannak a barátaim... Harry ennél jobb helyre nem is hozhatott volna. Nagyon örültem, hogy újra itt vagyok, de ezúttal vele.


Nemsokára megérkeztünk egy hatalmas kapuhoz, a sofőr megnyomott egy gombot mire a nagy kaput kinyitották. A kerítés mögött egy hatalmas ház állt. Az autó megállt, mi pedig kiszálltunk. Amint megpillantottam a ház tulajdonosát egyszerűen nem hittem a szememnek.

*a Bradfordi Bálon*

*Louis szemszöge.*

- Harry most hívott, hogy biztonságban odaértek. - tájékoztattam a többieket.
- Remélem minden rendben lesz. - mondta Zayn.
- De én úgy aggódom. - mondta Maddy könnyes szemel, majd odabúj Niallhez.
- Nem lesz semmi baj. - nyugtatgatta Niall. - Harry majd vigyáz rá.
- Azért majd még felhívom egyszer-kétszer, hogy kell-e valami segítség... - mondtam, de belémjött valaki oldalról.
- Bocsánat, ne haragudj. - mondtam a roppant ismerős hosszú barna hajú lánynak. Nagyon csinos volt, maszkot és egy rövid, testhez simuló fekete ruhát viselt.
- Semmi baj. - biccentett az állával bunkón, szinte köpte a szavakat. Megfogta egy nagyon unszimpatikus pasasnak a kezét, majd tovább álltak. Fogalmam sincs ki ez a lány, de valahonnan nagyon ismerős. Csak nem tudom hova tenni az arcát..
Értetlenül néztem a fiúkra, akik szintén nem értették a dolgot.
Úgy döntöttem elmegyek, és töltök magamnak valami piát.
Az asztal túl oldalán megpillantottam egy gyönyörű, hosszú fekete hajú lányt, aki Danielle-el beszélgetett.
Gondoltam megragadom az alkalmat, és csatlakozom hozzájuk.
- Szia Danielle. - köszöntem. - És neked is szia gyönyörű idegen. - köszöntöttem őt is. Fogalmam sincs miért voltam ilyen nyomulós, valószínűleg a kelleténél egy kicsit többet ittam ma este...
- Szia. - mondták egyszerre, majd a szép lány a kezét nyújtotta.
- Victoria Grey. - mondta kedvesen.
- Louis Tomlinson. - mondtam, majd adtam egy finom csókot a kezére.
- Megyek, megkeresem Liam-et. - mondta Dani, és hamar el ment. Ezt még meg kell köszönnöm neki...
- Szóval kedves Victoria kisasszony, hová valósi? - kérdeztem a lánytól.
- London. És ön, kedves Tomlinson Úr? - látszólag bejött neki ez a magázás.
- Doncaster, kedves hölgyem. De jelenleg én is Londonban élek. Hogy lehet, hogy még nem találkoztam önhöz fogható szépséggel városunkban? - kérdeztem, de már majdnem elröhögtem magam.
- Talán úgy, hogy szeme látását az utóbbi időben csak egy lányra fordította, kedves uram. - mondta, mire én jót nevettem. Nyilvánvalóan Eleanorra célzott.
- Igaz, kedves úrnőm, Igaza van. Be kell látnom, eddig vak voltam, mert önt nem láttam. De látásomat immár elnyerte a fény, és csak önt látom, buzgó szerel... - folytattam volna prédikációmat, de ő félbeszakított nevetve.
- Kezdjük előről. - mondta, majd a kezét nyújtotta. - Victoria Grey. De szólíts csak Vick-nek.
- Louis Tomlinson, és szólíts csak Tommo-nak. - mondtam mosolyogva, és megfogtam a kezét.

*Liam szemszöge.*

Épp Zayn-el ittunk, amikor Danielle odaviharzott hozzám.
- Beszélnünk kell.
- Jó, persze, egy perc és megyek. - mondtam, és a poharat emeltem a számhoz.
- Nem Liam, nincs egy perc, MOST kell beszélnünk! - mondta ingerülten. Furán néztem rá, de leraktam a poharat, és félre hívtam.
- Mi a baj?- kérdeztem tőle.
- Mi a baj?? Még ezt kérdezed?? Igaz, hogy pár hónap múlva egy éves turnéra mentek??? - kérdezte mérgesen.
- Danielle...
- Nem, Liam! Azt hiszem ezt már megbeszéltük! A múltkori pár hónapos turnéra is majdnem ráment a kapcsolatunk! Mit gondoltál? Hogy 1 évig bírni fogom nélküled? És azok a halálos fenyegetések, amiket a rajongóidtól kapok ... - mondta Dani már majdnem sírva. - Elegem van, belefáradtam.
- Te most szakítasz velem? - kérdeztem döbbenten.
- Kérlek Liam, ne szakításnak vedd! Én szeretlek, és szeretném, ha ba... - folytatta volna, de én félbeszakítottam.
- Ne! Ki ne mond!
- Csak azt akartam mondani, hogy szeretném, ha barátságban válnánk el... - fejezte be.
- Ugyan már! Te is tudod, hogy én még szeretlek! Nem tudnálak barátként kezelni. - mondtam, és könnyek szöktek a szemembe. Épp elindultam volna, hogy ne lássa, hogy sírok, de visszahúzott, és megölelt.
- Ne, Danielle, kérlek most hagyj! - mondtam, ellöktem magamtól, és elrohantam a buliról.
Azt hittem végre itt az alkalom, ahol rászánhatom magam arra a bizonyos döntésre. Meg akartam kérni a kezét, és szinte biztos voltam benne, hogy igent fog mondani, erre ő szakít velem.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen rosszul sül el minden.
Csak rohantam, és rohantam, a kezemben egy kis vas karikát fogva, aminek már semmi jelentősége sincs, de valahogy mégis úgy éreztem, hogy ez a karika adja az erőt ahhoz, hogy túlvészeljem ezt, és hogy elengedjem őt, annak ellenére, hogy mindennél jobban szeretem. Úgy éreztem, hogy teljesen összetörtek. Összetörték az érzéseimet, a vágyaimat, és a lelkemet.
- TAXI!! - kiáltottam, amikor kiértem a főútra, de valaki megfogta a vállamat hátulról.
- Zayn! - mondtam, majd megöleltem. Úgy éreztem, hogy most már kiadhatom magamból a dühömet. Hirtelen patakokban kezdett el folyni a könnyem. Ott álltunk az út szélén, és én csak öleltem Zayn-t. Tudtam, hogy ő egy igaz barát, akire mindig és mindenben számíthatok.
- Mit képzelsz, hová mész?! - kérdezte.
- Csak el akartam menni innen! Csak El innen, minél messzebb Tőle! - mondtam zokogva.
- Annyira sajnálom Liam. - mondta, és a hátamat simogatta. Megállt egy kocsi, de nem egy Taxi. Niall és Maddy ültek benne, és intettek Zayn-nek, hogy szálljunk be. Ahogy beszálltunk Niall rálépett a gázpedálra, és hamarosan magunk mögött hagytuk Bradfordot, de a szívem még most sem enyhült meg.
Fogalmam sincs, hogyan lesz tovább. Egy biztos, egyedül vagyok. Nélküle kell majd boldogulnom, de a tudat, hogy van 4 legjobb barátom, akire mindig számíthatok erőt adott, hogy túlvészeljem ezt.