1. Fejezet

Amy Stewart vagyok, 16 éves, 8 éves korom óta táncolok. Imádom a zenét. Los Angelesben élek a szüleimmel, és a bátyámmal, Dustinnal. Van két Golden Retviver kutyusunk, Joe és Bob. Minden akkor kezdődött, amikor egyik este apa a vacsoránál fel állt az asztaltól, és szót kért…

-El kell mondanunk nektek valamit gyerekek. – kezdte el apa.

-Gondolom észrevettétek, hogy mostanában elég sokat veszekszünk apátokkal…- fejezte be a mondatot könnyes szemekkel anyu.

-Mire akartok kilyukadni?-kérdeztem. Szinte kézzel fogható volt a feszültség az étkezőben. Egyből levágtam a dolgot.

-Anyátok és én úgy döntöttünk, hogy elválunk!

Hátra borult a székem, olyan lendülettel álltam fel, pedig már tudtam, hogy mi fog következni. - Mi?? Mit beszéltek??

-Válás? Ez most komoly?!-kérdezte idegesen Dustin.

-Igen gyerekek. Tudjuk, hogy nagyon nehéz lesz ezt elfogadnotok, de édesanyátokkal el fogunk válni!-apa különösen kihangsúlyozta az utolsó három szót.

Ránéztem anyára, aki a könnyeivel küszködött, de bíztatásképpen mosolygott egyet rám és Dustinra. Idegesen kirohantam a szobából fel az emeletre, és magamra zártam a szobám ajtaját.

Bedőltem az ágyba, és csak sírtam. Fogalmam sincs mennyi időt feküdhettem ott mozdulatlanul, de a következő emlékképem az, álmodok.

Álmomban ugyanitt, a szobámban voltam, és sírtam. De most nem voltam egyedül, itt volt velem valaki. Egy fiatal fiú, még sosem láttam eddigi életemben, az biztos, hiszen nem felejtenék el egy ilyen csodás alakot. Tündéri arcát most fájdalom gyötörte, akárcsak engem. Oda jött hozzám, leült mellém az ágyra, és átölelt. Az arcán csak úgy csurogtak le a könnycseppek, amiket én szépen sorban törölgettem le. Rám mosolygott, és……kopp kopp kopp. hármat kopogtattak az ajtómon. Már ébren vagyok, már nem álmodom. De az a mosoly. Vajon ki lehet ez a gyönyörű fiú?

-Ki az?! - kérdeztem rekedten, ugyanis alig jött ki hang a torkomon.

-Én vagyok az kicsim- szólt az ajtó túl oldaláról anyu.

Egy percbe tellett, mire felfogtam, hogy bezárkóztam, ezért nem tud bejönni.

Kimásztam az ágyból, és kinyitottam az anyának az ajtót. Anya oda jött, és átölelt.

- Nagyon sajnálom kicsim!

- Én is anya! De kérlek légy velem őszinte… Csak a veszekedés miatt akartok elválni apával?- kérdeztem anyát, miközben mélyen a szemébe néztem. Láttam az arcán, hogy nem ez az egyetlen ok…

Becsuktam az ajtót, majd megfogtam anyu kezét, és odahúztam az ágyhoz. Leültünk, és megkérdeztem megint.

-Anyu! Úgy érzem, megérdemlem, hogy tudjam a válásotok igazi okát!

Anyu rám nézett, és elsírta magát. Pár percig öleltem, simogattam a hátát, majd csak úgy buktak ki belőle a szavak.

-Kicsim, a válásunk igazi oka…